19. Ez nem lehet!

   Harry szemszöge:
Pont őrá szegeződött a figyelmem, amikor csak azt vettem észre, hogy megcsúszik a lába és a mélybe vágodik. Én csak orditani tudtam, hogy neeee, és sietem feléje. Sokkos állapotban voltam, egyszerűen tehetetlen. Amig odaértem hozzá csak arra tudtam gondolni, hogy ne haljon meg, azt nem birnám ki! És ez mind miattam van, ő nem akart leugrani, de felhecceltem és belement ebbe az egészbe. Hülye barom vagy Harry! Egy állat! A te lelkeden fog száradni ha meghal, és neked befellegzett! Csak ez járt a fejemben...Aztán odaértem hozzá, kiemeltem a vizből, körülötte a viz tiszta vér volt, megrémültem. Csak ne az legyen...kérlek istenem ne vedd el tőlem, inkább én haljak meg, csak ne ő. Ekkor kiemeltem a vizből, persze hogy nem volt magánál, hamar kivittem a partra és felhivtam a mentősöket és megkezdtem az újrarélesztését. Zokogtam, könnyeim arcára estek, nem birtam igy látni, a feje vérzett, tele volt zúzódásokkal az egész teste. És ez mind miattam...10 perc múlva megjöttek a mentősök:
    -Mi történt uram?
    -Épp le akart ugrani és egyszercsak...- csuklot el a hangom- megcsúszott a lába és a vizbe vágodott, aztán kihúztam a vizből és próbáltam újraéleszteni...Komoly baja van?
    -Hát...- mondta tétovázva a doktor - nagyon súlyos sérülések, de megteszünk mindent, amit csak lehet!
    -Doktor úr, mondja meg tisztán a szemembe. Meg fog hallni? - és már majdnem a gallérjánál fogva mentem neki, de rájöttem, hogy ez nem megoldás. Szét voltam zilálva és az érzelmeimet nem tudtam uralni.
    -Kérem nyugodjon le! Mig nem vizsgálom meg nem tudok mondani semmit se! Kérem álljon félre, helyre van szükségünk! - és félretoltak. Ez a várkozás...Alig jön ki a kórházból én már vissza is küldöm, pedig nem akart leugrani...Soha nem bocsájtanám meg, ha valami történne vele! Felhivtam a többieket is, ki vannak ők is készűlve. Magamba roskadva ültem a földön, amikor hozzám jött a doktor:
    -Dr. Roberts, hogy van Ali? - és feszültséggel tele felugrottam.
    -Nyugodjon meg kérem! Az állapota...- tétovázott a doktor - válságos. - ekkor egy világ omolt össze benne.
    -Ez azt jelenti, hogy...meg is halhat, vagy valami károsodás visszamarad?
    -Az is meglehet, ha a következő 2 napot probléma nélkül átvészeli, akkor túl van az életveszélyen, de a károsodás még mindig fenn áll. - megfordúltam és tovább mentem. Helikopterrel vitték kórházba London-ba. Nem mehettem vele. Csak tomboltam, ami az utamba volt mindent tönkretettem. Mérges voltam magamra...mi  az hogy mérges? Egyenesen gyűlöltem magamat.

Amikor a tükörbe néztem, nem birtam a látványomat és összetörtem. Visszaértem London-ba és bezárkóztam a szobámba, senkit se akartam látni:
    -Harry gyere ki és nyogodj meg! Nem a te hibád! - mondta Louis és az ajtót döngette.
    -Harry, gyere ki! - mondta Niall. De még csak nem is válaszoltam nekik. Majd elmentek.
Végre egyedül maradtam a gondolataimmal. De ekkor megcsörrent a telefonom. Ali anyukája volt, sirt. Elmondtam mindent. Haragudott rám, bár azt hittem, hogy sokkal rosszabbul fog reagálni...Rávettem magamat, hogy bemenjek a kórházba. A többiek is elkisértek. Megengedték, hogy bemenjek Ali-hez. A szivem elképesztően kalapált, féltem. Aztán beléptem, és ott láttam, és ahogy azok a csövek lógtak körülötte...és ahogy bekötözött fejjel eszméletlenül feküdt ott...összeszorúlt a szivem. Lassan odamentem hozzá és egy puszit adtam a homlokára. Megfogtam a kezét és simogattam. Ott ültem a széken tűkön ülve, arra várva, hogy ébredjen fel. Már este volt és fáradt voltam, elaludtam a széken, amikor mintha valaki megmozditotta volna kezemet. Azonnal megébredtem. Ali épp most kezdett magához térni. Könnyes szemmel néztem, ahogy kinyitotta gyönyörúszép szemeit, amik most megtörten néztek:
    -Szia Tündérem!
    -Hol vagyok?...És te ki vagy? - ekkor mintha megfagyott volna a levegő. Nem emlékszik rám...? Alig birtam megszólalni.
    -Hát...nem emlékszel rám? Én vagyok Harry! - felvont szemöldökkel és összeszorúlt ajakkal mondtam.
    -Nem emlékszem rád. De te nekem kim vagy? - és elhúzta a kezét. Ez nagyon rosszul esett. Mintha kitépték volna a szivemet...
    -Én vagyok neked a barátod, ketten egy párt alkotunk. - ő meg csak nagy szemekkel bámult rám. Egyszercsak elkezdett sirni.
    -Ne sirj Ali! Nem lesz semmi baj! - de nem gondoltam, hogy még a saját nevére sem emlékszik. Ez katasztrófa, aztán kifutottam a doktorhoz:
    -Doktor úr! Doktor úr, felébredt Ali, de nem emlékszik semmire se!
    -Azonnal megvizsgálom! Kérem addig üljön le. - és berohant Ali-hez. 10 perc múlva kijött.
    -Mr. Styles, szerencsére ez csak pillanatnyi elmezavar! Pár nap és elmúlik.
    -Köszönöm! - majd a srácokhoz siettem. Olyan jó, hogy ők itt vannak. Meg aztán itt vannak Ali szülei is. Mostmár csak 2 napot kell kibirni és akkor fellélegezhetünk...